A Bernáthegyi

A Kutya

A Bernáthegyi

( Nem is Bernáthegyi van a képen!
– Valóban nem.
– Szerencsére. )

Chat:

E.A.I.:
– “Szeretem a kutya nyálát. Olyan, mint én, őszinte faszság… Bocs! Berúgtam.”
a Sz.:
– “Tulajdonképpen a testváladékok őszinték.
Az ember meg kijózanodik egyszer.
A szesz átalakul . . .
Itt és így székel az igazság.”


Leledzett egy melléképület,
– valahol.
– kibérelte két ifjú ember.
(Talán Mátyás-földje a helyszín) (hogy színesebb legyen a történet)
Élt ott egy Bernáthegyi kutyus is.
Pofija nagy részét, ocsmány nyál borította.
Száraz nyálcsomók, s friss, üde váladékok,
s néhány még megrágásra (bekapásra) váró étel-morzsa,
– jelezték arcocskáján, az emésztés első fázisát,  (a tápláléklebontás örök drámáját )
mintegy hadba vetve a nyálban lévő enzimeket . . .
. . . persze persze,- a természet rendje ez
. . . a két ifjú, – még hitt szépségben, s a jóban (is).
– így hát néha kicsinosították magukat,
és indultak volna útjukra,
a komfortos melléképületből.
Kutyusunk ilyenkor, megérezvén,
a túlzott optimizmust, a két emberkében:
– Megrázta hatalmas buksiját,
és útjára indította a pofijára ragadt, tapadt, váladék-egyveleget,
melyek (- önállósítva magukat -) “hőseink” – hogy egy avítt, stilisztikai eszköz is megcsillanjon itt – ruházatát elborították.
A kabáton és nadrágon, a fényesnek tűnő lenyomat, és az élmény,
elkísérte őket, – rögös, további útjukon.

(bár az is meglehet, hogy az egyik (akkori) ifjú, – már-már feledni látszik, e minden tanulság-nélküli történetecskét.) 

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.