a Les

a Vadász megteremtette a Lest.

Frissen Ácsolta, Pácolta.

Jószagú és erős volt Hajdanán a Les.

Szivárványos Esős Alkonyokon Hajlamos volt,
néha azt gondolni,

hogy Ő Nem is Les, hanem Szépséges Sudár KiLátó.

Ám a sorra elkövetkező őszi esők és téli fagyok,
józanságra intették.

Nem zavarta az évszakok változása,
sem a korral járó folyamatok lánca.

a Vele Együtt Öregedő Lajtorjáján Felbukkanó Vendégeket Örömmel Ölelte Keblére.

Ahogy Vénült,- kezdett Érzékennyé, néha már Házsártossá Válni.

Egyre nehezebben viselte el, ha kiszálkásodott, összeszáradt,
kisebesedett padozatához füstölgő dohány-árút
– cigaretta-véget nyomtak, érintettek.

. . . . – Különösen Rühellte az Alacsony Növésű és Büdös,
Mindig Krákogó VadászKát,
aki Este Teli Demizsonnal érkezett, Reggel Üressel távozott,
és ha szüksége úgy hozta nem mászott le a lajtorján,
ami akkor számára életveszélyes mutatványnak bizonyult volna.

Évre év jött.

Senki sem vette először észre a változást.

az Égi Bíró, aki mindent lát, szemérmesen elfordította a fejét.

Az Ágak, a Fa, ami eddig tartotta a Lest,
nem volt többé fa és ág, hanem a Les része Lett.

A Les Új Végtagjaivá váltak.

A Les Lajtorjáján is, – Róka, Vadmacska
és néha egy Szabadnapos Hód rohangált.

Mindannyian meghökkenve nézték,
hogy a Les eddigi használói
_{( akik vadászoknak és természetszerető embereknek
titulálták magukat )}
minduntalan felakadnak a Lest körülvevő,
naponta újra növő bozóttengerben.

Sok évre sok év jött.

Egyszer a Nagy Égi Bíró szunyókálni akart néhány órácskát,
s Megkérte a Szelet, hogy addig ő bíráskodjon,
– a Lest körül-ölel erdők-mezők birodalma felett.

A Szél aki régóta, reménytelenül szerelmes volt a Lesbe,